Elnézést a hosszú hallgatásért – cserébe nem is a magyarázkodással, hanem a legfrissebb eseményekkel kezdem.

 Tegnap tönkretettük egy kislány lelkivilágát. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor jöttünk este haza, láttuk, hogy az egész falu ki van világítva, minden ablakban kis mécsesek égnek és minden kertben lámpások vannak. Nagyon szép és hangulatos volt az egész, de ettől függetlenül nem értettük, hogy ezt miért pont kedd este csinálják, hisz a Halloween már elmúlt, az advent meg még nem kezdődött el. Mikor hazaértünk, láttuk, hogy a mi házunk is ki van világítva (egy sor-, vagy társasházban lakunk, nem tudom eldönteni, hogy melyik, de az a lényeg, hogy egy bazi nagy családi ház, aminek van több bejárata és összesen kb. 5 lakás van így kialakítva benne), a szomszédaink, akiket egyébként ki nem állhatunk, helyes kis papír lámpásokat raktak a műanyag, tűzveszélyes kukák tetejére és még a mi ablakpárkányunkat is kidekorálták. Továbbra sem értettük a dolgot, de továbbra is látványosnak találtuk. Aztán egyszer csak csöngettek. Az ajtóban egy nagyon pici kislány állt egy hatalmas lámpással, és mielőtt annyit mondtam volna, hogy heló, már elénekelt egy dalt és aztán nagy, várakozásteljes szemekkel nézett ránk. Egyikünk sem értette, hogy mi van, és nagyon kellemetlen volt az egész. Volt vele két anyukajellegű személy is, és ők is csak így néztek, meg mi is néztünk, és aztán mondtam, hogy nagyon szépen énekel a kislány, és aztán ők mondták, hogy köszi és továbbra sem értett senki semmit. Aztán a Tomi mondta, hogy most biztos édességet kellene neki adnunk, és megkérdeztük, és tényleg! De annyira szürreális, semmi nem volt itthon, csak két punnyadt szilva és egy csilis bab konzerv, meg a Pringle's csipszem (de ez tabu, erről tíz éneklő kislány kedvéért sem mondanék le), úgyhogy mondtuk, hogy nagyon sajnáljuk, tényleg nagyon szép volt, de nem tudunk semmit adni. Az anyukák mondták, hogy semmi baj, tényleg semmi, és elcincálták a kislányt, még mielőtt sírva fakadt volna, ami az arckifejezése alapján amúgy hamarosan várható lett volna. Szerencsére utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy ez az egész (is) valószínűleg a szomszéd hibája, amiért a mi ablakunkba rakta a mécseseket, ezért még utánuk szóltam, hogy próbálkozzanak a szomszédéknál is. Remélem, náluk aztán tényleg volt valami nass.

(Egyébként később, egész konkrétan a Tomi németóráján kiderült, hogy ez egy régi szokás, hogy az ovisok Szent Márton napján egy lámpással körbejárják a környéket és mindenki ad nekik valami finomságot, kivéve persze bennünket. Ha minden igaz, akkor jövő héten maga Szent Márton is meg fog érkezni a bonni főtérre – mi ott leszünk.)

Bár én a szomszédokból őszintén szólva semmi jót nem nézek ki. Egy zenész házaspár három gyerekkel, akik közül kettő szerintem maga a sátán megtestesült földi valója. Két – látszólag – nagyon cuki hét évesről beszélünk egyébként, akik szombat reggel már hatkor olyan hisztiket tudnak csapni, hogy döng az egész ház. Szerencsére a szülők egész béketűrőek és ők csak olyan hét fele szállnak be az üvöltözésbe. Gondolom, mivel ők később kelnek, ezért tudnak olyan későig fennmaradni. Legalábbis szinte minden este akkor kezdik el csapkodni a szekrényajtókat, kezdenek el mosni, fúrni (!), amikor mi lefekszünk. Szerencsére a hálószobánknak közös a fala az ő leggyakrabban használt szekrényükkel is, úgyhogy mindig eléggé up-to-date vagyunk, hogy ki mit rakott be épp a szekrénybe meg ilyenek. Ja, és ugye a zenész szülőknek vannak hangszereik is. Én ma reggel egy fület simogató ultramodern, kakofón zongoraszerenádra keltem. Háromnegyed hétkor. Nem biztos, hogy ők fognak a legjobban hiányozni Németországból. (Mert amúgy nemsoká megyünk haza karácsonyozni és vizsgázni, ami egyszerre tölt el bennünket örömmel és rettegéssel.)

Amúgy minden oké, bár a múlt héten volt egy kisebb összetűzésünk a törvénnyel. Biciklis vagányok vagyunk ugyebár, és mint ilyenek, miénk a város (akkor is, ha ezt a mocskos gyalogosok, hülye autósok és gyökér motorosok nem hajlandóak elfogadni). Ezért tehát a buszpályaudvaron keresztül szoktunk zúzni, mivel az a legrövidebb út, és ott a legkisebb forgalom is. Mint kiderült, azért, mert amúgy oda tilos behajtani. Erre két rendőr hívta fel a figyelmünket, akik a buszpályaudvar végén vártak bennünket a rendőrautójukon ülve. Már messziről boldogan integettek, de nekem már akkor gyanús lett a dolog, mert nem rémlett, hogy ismernénk egymást. Boldogan jelentették, hogy ez fejenként tizenöt euró lesz, vagyis összesen harminc euró lesz és amikor mondtuk, hogy nincs nálunk annyi pénz, megnyugtattak, hogy kártyával is lehet fizetni. Erre mondtuk, hogy nem értik, mert tényleg nincsen harminc eurónk, se készpénzben, se bankkártyán se sehogy. Én már épp elképzeltem magamat, amint a többi jó arcú, kelet-európai közmunkással együtt a bonni egyetem előtt szedem a leveleket és a kutyaszart narancssárga ruhában, amikor a rendőrök kérdezték, hogy diákok vagyunk-e. Erre csak megszeppenten bólogatni tudtunk. Ez biztos meghatotta őket, mert elengedték a 15 eurót mondván, hogy hónap vége van, ezért megértik. Remegő térdekkel toltuk el a biciklit – képletesen és ténylegesen is, felülni persze egyikünk sem mert ezek után.

Korántsem voltak ennyire naprakészek a rendőrök egy másik alkalommal. Épp a könyvtárban ültünk a szokásos helyünkön, a Szipogó Csávó mellett, mikor egyszer csak azt hallottuk, hogy valaki azt üvölti az előtérben: KOMM ZU MIR!!! KOMM ZU MIR!!! De olyan teátrálisan és olyan hangerővel, mintha épp az alvilág minden démonát szólítaná magához. Az illető nyilvánvalóan nem ment oda az üvöltő archoz, mert továbbra is kiabált, de már cifrázta is. Teljes csönd lett a könyvtárban, és azok az emberek, akikben megvan a katasztrófaturizmus hajlama, összegyűltek a lépcső lábánál. Hát bevallom, én is ott voltam, és a következőket láttuk: a bonni egyetemi könyvtár aulájában egy félmeztelen, esővíztől csöpögő testű, kigyúrt, kopasz csávó kergetett körbe-körbe egy kétméteres, szakállas, teljesen szerencsétlen külsejű bevándorló fiút. Egy száznegyven centis japán fiú ugrált közöttük, nyilvánvalóan próbálta visszatartani az üvöltő németet. Teljesen szürreális volt a dolog. Főleg akkor, mikor megunta a „komm zu mir!-t” és már azt üvöltötte, hogy fogja fel a másik, hogy az az ő csaja és hogy ő, mármint az üvöltöző, ugyan most harminchat éves, de ő most khm... anális gyönyörökben fogja részesíteni a másikat. Ő ezt szemlátomást nem akarta, ezért kihívta a rendőröket. Akik nem jöttek ki, csak negyed órával később, mire Komm Zu Mir már visszavette a bőrdzsekijét mezítelen felsőtestére és egy utolsó fenyegető megjegyzést téve a másik anális épségére, távozott a zuhogó esőbe. Nagyon vicces volt az egész, és épp annyira hihetetlen.

Ennél már csak az viccesebb, hogy az ember mennyire könnyedén kerülhet a nyomorult helyzetből még nyomorultabba. Mint azt nyilván mindenki tudja, még mindig nem kaptuk meg az erasmusos pénzünket. Ennek az okáról és jövőbeli változásáról eltérő narratívák léteznek. Van az, amely szerint már augusztusban elsikkasztotta a rendelkezésre álló összeget a Corvinus (a híradó és én ezt az álláspontot képviseljük), van, az, amely szerint a két héttel ezelőtti négy napos ünnep miatt van egy kis csúszás az utalásban, de ez legkésőbb holnap megoldódik (ez az Erasmus-iroda álláspontja), és van az, amely szerint a BCE számláján kamatozó pénzecskénket vagy soha nem is fogjuk megkapni, vagy leghamarabb január végén (Tomi álláspontja és számomra is hihető). Na lényeg az, hogy az a pénz még mindig nem jött meg, pedig tényleg azt hittük, hogy végre kicsit kevésbé leszünk szülőkoloncok, de nem. Most már összesen, a kauciókkal együtt négy havi lakbért szurkoltunk le a néninek, ami kis pénzmag ezt túlélte, az Tomi számláján várta a további sorsát. Mígnem egyik nap köddé vált. Konkrétan eltűnt a számláról. Minden, kivéve ezer forintot, ami szerintem csak az irónia kedvéért maradt ott. Tomi persze hívta a bankot, de ők se tudtak semmit mondani, csak azt, hogy tegnap fizettek a kártyájával – ami egyébként egész végig a tárcájában volt. Végül kiókumláltuk, hogy semmi más opció nem lehetséges, csak az, hogy a strassburgi szálloda, ahová a hétvégén mentünk volna, leemelte a pénzt előre. (A foglalást 6 héttel ezelőtt csináltuk, amikor még naivan azt gondoltuk, hogy egyszer majd megengedhetünk magunknak egy 70 eurós  utazást a szomszédba.) Persze se őket, se a szállodafoglalós oldalt nem lehetett elérni, ezért az estét kevésbé nyugodtan, de annál stresszesebben töltöttük. Szerencsére reggel válaszoltak, és tényleg ők voltak, de valahogy annyira tragikomikus volt az egész, hogy tényleg pont most nyúlják le minden pénzünket... Na ja. A szállodát mindenesetre lemondtuk, még mielőtt a szerveinket is kinézik maguknak.

Egyéb hírek: felmondtam. A kávéfőzés így egy három hetes intermezzo az életemben, de annyira nem bánom, mert egyrészt még így sincs elég időm tanulni, másrészt meg az az egyetlen lány is eljött, akivel kellemes volt együtt dolgozni. Így csak Kostas maradt, akit, ha lehet, soha többet nem szeretnék viszontlátni. (Persze attól még a fizetésemet ő is elutalhatná akár)

Ezen kívül soha nem lesz itthon internetünk. Kiderült, ugyanis, hogy Németországban teljesen furán mennek ezek a dolgok. Egyedül a Telekom köthet be bárkihez is telefonvonalat, de minden lakásba csak egyszer kötnek be. Ahhoz pedig, hogy internetet csináljon bármelyik szolgáltató is, használniuk kell a telefonvonalat, amit csak akkor tudnak, ha tudják a telefonszámot. Mivel nálunk már egyszer volt telefon, de Frau Heck nem tudja, hogy mi volt a száma, ezért nem lehet hozzánk internetet bekötni, és soha nem is lehet majd. Szívderítő.

Most megyek, mert ugyan történtek még vicces dolgok, de azokat a Tomi nem akarja, hogy megosszam a világgal. Puszkó!