Sziasztok!
Bocsánat, hogy már egy ideje nem jelentkeztünk, de a mókuskerék kicsit elkapott bennünket. Először is elkezdődött a suli. Hát… az első hét siralmas volt mind a kettőnknek. A hétfőt rögtön egy dupla “Észak-Amerika nemzetközi kapcsolatai” órával indítjuk, ami igazán egyikünket sem érdekel, de muszáj megcsinálnunk a kreditek miatt. A többi diák nem tudjuk, hogy mit keres ott egyébként, valószínűleg sokan terápiás céllal érkeznek, hogy végre valahol meg tudjanak szabadulni a rémisztően ostoba gondolataiktól és közösségben dolgozzák fel az élményt. A tananyag is csupa izgalom, ötödéves koromra nagyjából negyedszerre tanulom újra, hogy mi is az a realizmus a nemzetközi kapcsolatokban. (Nem mintha nem lenne mit polírozni a tudásomon, de azért ennyit még én is tudok.) Tomi ezeket így soha nem tanulta, mégis eléggé biztos vagyok benne, hogy ő jobban ért a témához, mint a tanárunk. És szerencsére mindent nagyon alaposan megbeszélünk többször is, és szerencsére mély megértésről tanúbizonyságot tévő  kérdések is vannak a lelkes tanulóifjúság részéről. Így hétfő délre általában már nincs életkedvünk.
Ekkor átbiciklizünk (! erről majd később) a menzára, amivel tulajdonképpen nagyon komoly probléma nincsen, de néha azért párás szemekkel nosztalgiázunk a heidelbergi menzára gondolva. De valószínűleg velünk van a probléma, mert mi vagyunk túl finnyásak: hisz ha az embert nem zavarja, hogy minden ételnek pontosan ugyanolyan íze van, attól függetlenül, hogy épp hurka vagy pörkölt formáját öltötte is magára, akkor minden a legnagyobb rendben. Itt szeretném egyébként hozzátenni, hogy nagyon azért nem kell aggódni értünk, mert most, hogy elfogyasztottuk Tomi  isteni csirkepaprikását, szerénységem gőzölgő pudingja mellett épp azt várom, hogy Tomi a wokban kisüsse a palacsintákat… Szóval az éhhalál azért korántsem fenyeget. De vissza a sulihoz.
Ebéd után sajnos szétválnak útjaink. Tomi elteker az egyetlen élvezhető órájára, ami az amerikai Republikánus pártról szól, én pedig egész eddig India történetét hallgattam… hát újra, csak most BA szinten. Miután egy órában lezavartuk India egész ókori, középkori és kora újkori történetét, úgy döntöttem, itt az idő új vizekre evezni, és jövő héttől egy MA-s órára fogok járni, aminek az a címe, hogy ”Nők az indiai vallástörténetben”, és  ha minden igaz, akkor genderközpontú történetírásról szól. Ugyanezzel a csoporttal maradok ezután a “Halál az indiai vallástörténetben” órán, ami akár hiszitek, akár nem, halál izgalmas. Az egyik itteni hindi tanár tartja, aki egy szörnyen szeleburdi harmincas lengyel csaj, és a halálról írja a phd-ját. :D Nagyon izgalmas volt a múlt heti óra, Jungról tanultunk, jövő hétre meg a Tibeti halottak könyvét kell elolvasni és megválaszolni a kérdést, hogy mi a közös ebben és az LSD-ben. Egyelőre nem tudom, de lehet, hogy az LSD terén szerzett tapasztalatok hiánya miatt.
Tominak mindeközben egy teljesen szürreális órája van egy bácsival, amely óra elméletileg arról szól, hogy a bácsi az USA külpolitikáját elemzi Európa és a Közel-Kelet irányába, gyakorlatban pedig arról, hogy a bácsi ül az egyik pad tetején és össze-vissza beszél, majd a végén megkérdi, hogy van-e kérdés, amelyekre aztán nem válaszol.
Nekem ezen kívül még két órám van a héten. Kedden megyek hindire, egy másik tanárhoz, aki szintén egy fiatal csaj. Ő is nagyon aranyos, bár kicsit kevésbé zilált. Első héten véletlenül a másodéves csoport órájára mentem be, ami szegényeknek kicsit demoralizáló volt (egy lány odajött utána hozzám, hogy jó lenne, ha többet nem jönnék be, mert még hülyébbnek érzi így magát), ami érthető, mert végülis három évvel többet tanultam már náluk. Ezen a héten már egy másik csoportba mentem, ami tök jó volt. Ők is BA-sok (itt nincs hindi MA, cask szanszkrit, és nekik nem kell hindit tanulni), de fényévekkel jobbak és tök jó beszélgetős óra volt. Itt nem novellaolvasás a fő program, hanem témakörök vannak, mint például múlt héten az egészség, amiről azért kicsit könnyebb mindenkinek beszélni, mint a novella szereplőinek jellemfejlődéséről vagy ilyesmi.
Én ezenkívül szerdán járok még egy órára, ami Irán és Afganisztán történetéről szól, ami szintén nagyon érdekes. Egy középkorú német professzorasszony tartja, aki szerintem nagyon korrekt és jó órákat tart, de hát baromira nem lennék a helyében. Ez a keleti és ázsiás szakok hallgatóinak szóló óra, ergo a hallgatók 95% bevándorló családból származik, és egy csomóan első kézből jobban vágják a dolgokat szerintem, mint a tanár. Előző órán például az iszlám síita ágáról volt szó, ami 10 perc után átment nagyon komoly teológiai vitába, mert elég hamar kiderült, hogy a terem jelentékeny részében hívő szunniták ülnek, akik alapból sem értenek egyet nagyon a síitizmussal… Én leizzadtam volna a tanár helyében, és nem biztos, hogy ő nem tette.
A két héttel ezelőtti német felmérő teszt eredményeképp Tomi jövő héten kezdi meg tanulmányait a B1-es csoportban… én meg nem, mert nekem nincs már csoport. Ebben mondjuk azért nem értek egyet, mert szerintem volna még mit finomitani, de nem bánom, hogy visszakapom a 60 eurómat, szerintem meg fogom találni a helyét.
Főleg, hogy azt hiszem, a pincérnői karrierem nem lesz olyan hosszú életű, mint gondoltam. Vannak problémáim. Ott van elsősorban maga Kostas. Életem legkellemetlenebb pillanatait neki köszönhetem. A dobogó legfelső fokán áll az az élmény, amikor azzal szívatott, hogy aznap 8 órát kell maradnom dolgozni, de én nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél vagy viccel. Ezután mondott valamit, amit még kevésbé értettem, mint egyébként szoktam. Visszakérdeztem, megint elmondta, majd még mindig nem értettem. Többedszerre sem, mire arra a következtetésre jutottam, hogy biztos görögül beszél. Erre mondtam nevetve, hogy bocs, de nem beszélek görögül. Mire ő nem nevetett és mondta, hogy ez nem görög volt, hanem ekes germánsággal  érdeklődött arról, hogy aznap kinek van szülinapja. (Tominak) Na mindegy. Meg egyébként is egy  hatalmas görög macsó, nekem meg itt az ideje belátnom, hogy se ezt nem viselem nagyon jól, se azt, ha valaki állandóan dirigál – már pedig mint főnök, viszonylag jogosan teszi ezt. Emellett a bagetthelyzet is tarthatatlan: hat- vagy hétféle bagettet tartunk, szerintem mindegyik rohadtul tök ugyan olyan, de valami különbség van közöttük, de én ezt képtelen vagyok megjegyezni. Sajnos annyira nem is érint meg a kérdés. Emellett nincs időm létezni, mert hetente háromszor kell mennem 4-5 órára, ami alapvetően nem sok, de ebben annyira elfáradok, hogy semmihez sincs  erőm utána. Ja, és két hete már állandóan rémálmaim is vannak (már amikor tudok aludni egyáltalán) végtelen bagettmezőkről, kávégépszörnyekről és agresszív vendégekről, akiket a végén megfojtok egy papírzacskóval. (True story)
Itthon a helyzet változatlan, leszámítva, hogy új mosógépet köszönthetünk körünkben. Először akartunk mosni itthon, beraktuk az összes szennyesünket, elindítottam a programot… majd nem történt semmi. Gondoltam, hogy megnézem még egyszer, mi újság odabent, kértem Tomit, hogy nyissa ki az ajtaját… Tomi megpróbálta, és azzal az erővel bele is törte a nyitógombot Frau Heck mosógépébe. Egész este a legmélyebb kétségbeesésben izzadtunk itthon, mosógépárakat néztünk a neten és elköszöntünk a kauciónk visszakapásának még a reményétől is. Aztán végül felhívtuk Frau Hecket, aki a legderűsebb hangján mondta, hogy semmi probléma, másnap hoz egy új gépet. És így is történt.
Ezen kívül vettünk magunknak bicókat, hogy ne azzal menjen el a fél életünk, hogy gyalogolunk a vonathoz. Volt az egyetemen használt bicikli vásár a múlt héten, ahol egyetemisták árulták régi biciklijeiket. Mi ezzel szemben egy félreeső sarokban tanyázó idősebb és koszlottabb orosz bácsiktól vásároltuk meg a bicóinkat. Az enyém lila és pink, Tomié egy klasszikusabb fekete, de valószínűleg egyikük sem az előző tulaj jóváhagyásával került hozzánk, legalábbis erre következtetünk abból, hogy mindenki más írt adásvételi szerződést a vásáron, nekünk meg csak a kezünkbe nyomták és kitessékeltek. Ha eltekintünk a ködös eredettől, a bicóink nagyon menők, csak úgy hasítunk mindenhol, és sokkal németebbek vagyunk, mint valaha.  Nincs az a távolság, ami elrettenthetne bennünket immár – leszámítva talán az állomástól hazáig vezető 90 fokos lejtőt, az még mindig kihívások elé állít.
Azt hiszem ez minden mara, maradunk hiveitek, puszi.