Újabb kalandok, ezúttal Bonnból

Újabb kalandok, ezúttal Bonnból

N(y)et

2014. október 03. - szijulia

No signal

 

Sziasztok!

 

Ma vagyunk itt egy hete, pontosan ennyi ideje nem írtam blogot sem, pedig azóta azért történt egy s más, elhihetitek.

 

Először is vége a zöld papagájkodásnak, tisztes bornheimi polgárok lettünk. Végül semmi más opciónk nem lévén, kibéreltünk egy közvetítőn keresztül egy kis kétszobás lakást Bonn egyik elővárosának az elő-elővárosában. A helyet Bornheimnak hívják, mi ennek a Merten részében vagyunk, ami lényegében olyan, mint Göd: bazi nagy házak a tehetőseknek a természet lágy ölén elérhető távolságban a „nagyvárostól”, leszámítva, hogy itt valahogy természetellenesen sok az alma. Végeláthatatlan almamezők, kis almaszállító traktor-konvojok, egy hatalmas alma-csarnok almakávézóval (halálosan komolyan mondom, Apfelcafe), és a falu a helyi iskolások által készített hatalmas almacsendéletekkel van kidekorálva.

Nagyon szép környék egyébként, és minden reggel alaposan szemügyre is tudjuk venni, mert a vonattól/HÉV-től/villamostól, vagyis a behatárolhatatlan műfajú közlekedési eszköztől számítva a falu legtávolabbi részén lakunk, így garantált a napi 2x25 perc üdítő séta dombnak le, illetve fel.

A lakás szuper, az internetet leszámítva minden megtalálható benne, amire csak szükségünk lehet, a krumplihámozótól a mini-hifin át a vasalóig. Lent van egy kis hálószoba és fürdő, az emeleten meg egy nappali tévé-, és konyhasarokkal. A főbérlő is igazán nagyon aranyos, egy nyugdíjas pszichológusnő, akivel szerintem hatalmas szerencsénk van, mert nagyon korrekt és segítőkész: például lejött értünk kocsival az állomásra, mikor cuccoltunk föl – mondjuk szerintem máig sem értünk volna fel a böszme bőröndökkel, ha nem tett volna így.

Minden csodálatos tehát, leszámítva egyetlen dolgot: az internetet. Sok dolog van ebben a „mai világban”, aminek a létjogosultságáról, szükségességéről lehetne vitatkozni, na már most egy vadidegen helyen, 1500 km-re otthontól, egy idegen egyetemen, idegen tanároknál szemeszterkezdés esetén az internet szükségessége nem tartozik ezek közé a vitatható dolgok közé. Hatalmas szívás volt már az is, hogy a Papagájban nem volt, csak lent a kocsmaablakban (és ott is csak mobilon, mert a gépeinket valamiért nem engedte csatlakozni), de itt meg már nyoma sincs. Szerencsénkre a főbérlő néni ebben is igazán rugalmas, semmi problémája nincs azzal, ha netet köttetünk be. Csak nekünk vannak vele problémáink, de elképesztő mennyiségben. Hosszas érdeklődés és sorban állás után megtudtuk, hogy ami igazán ránk van szabva, az az O2 (első dilemma: O two vagy O zwei? A főbérlőnk sehogy sem ismerte, úgyhogy harmadik opció is létezhet) fiataloknak szóló internet-előfizetése, ami alig pár ezer forint havonta, és bármikor felmondható a szerződés, nem kell évekre hűséget esküdni, mint a Telekomnak (ejtsd Thélékóm). Miután meghánytuk-vetettük a dolgot, másnap visszamentünk, hogy megvegyük ezt a csomagot. Az eladó a maga sármos negyvenes WoW-kocka módján mondta, hogy akkor kérné a német bankszámlánk számát. (Csak később jutott eszünkbe, hogy ez mennyire kísértetiesen is hasonlított arra a delhi esetre, amikor a Tomi megkérdezte a Subway-ben, hogy lehet-e kártyával fizetni, majd az igenlő választól és a bőséges rendeléstől számított két percen belül kiderült, hogy csak indiai kártyával lehet, mire Tomi teljesen kikelt magából és elkezdett üvölteni a cingár pénztárossal, hogy szerinte ő úgy néz-e ki, mint akinek indiai kártyája van. Azóta is emlegetjük szegény gyökeret.)

Na mindegy, Németországban azért ez nem sértés, gondoltuk, átmegyünk a Sparkasséba, nyitunk rögvest egy bankszámlát, ami hál' Istennek diákoknak ingyenes, majd diadalittasan visszamegyünk és végre megvesszük szívünk választott internetét. De. Miután a Sparkasse recepcióján (!) kiálltuk a kilométeres sort, kiderült, hogy csak németországi lakcímigazolással lehet bankszámlát nyitni, amelyet a lakhely szerinti polgármesteri hivatal állíthat ki.

Namármost. Mint említettem, mi nem Bonnban lakunk. Ergo a polgármesteri hivatalunk sem Bonnban van, a Sparkassétól és az O2-től eltérő módon. Elvonatoztunk tehát a világ végére, hogy bejelentkezzünk egy sötétbarna szájkontúr-tetoválású, platinaszőke negyvenes hölgynél, aki engem kétszer is kijavított beszéd közben, viszont születési helyemnek beírta anyukám vezetéknevét (ami előtt a személyi igazolványomon a következő felirat szerepel: Anyja neve/ Mother's name. Vö. Születési hely/ Place of birth). Mint a karikacsapás ment minden, és amikor a végén megkérdeztem, hogy egy bank nincs-e a környéken, akkor volt olyan kedves, és elmagyarázta, hogy a bankok úgy működnek, hogy az ember egy helyen nyit egy számlát, és aztán BÁRHOL, és csillogó szemekkel nyomatékosította, hogy TÉNYLEG BÁRHOL vehet ki pénzt a számlájáról. Gondolom persze, akkor, ha van ott bankfiók vagy ATM, de ezt már bevallom, nem tisztáztuk. Gondolom, nem akarta, hogy a sok új információ túlzottan megterheljen bennünket.

Sajnos ilyen csodálatos bankot nem találtunk a csodálatos Bornheimban, ezért kénytelenek voltunk a friss, ropogós lakcímigazolásunkkal visszavonatozni Bonnba, ahol végül is sikerült megnyitnunk a bankszámlát, amivel már elő tudtunk fizetni a netre. A netre, amit előreláthatólag 4-5 héten belül fognak bekötni hozzánk, de a pontos időpontról e-mailben értesítenek. Megkérdeztem ekkor az eladót, hogy mégis hogyan kellene tudnunk ellenőrizni a mailjeinket, amikor nyilvánvalóan azért fizetünk elő az internetre, mert nincs, de erre csak kedvesen mosolygott és ajánlott egy mobil internet csomagot.

 

Vettünk is, de nem nála, hanem a Thélékómban, méghozzá egy egészen elképesztő eladótól: a srác igazán vidám és jó kedélyű volt, annyira, hogy soha nem hagyta abba az összes fogát mutató mosolygást – még beszéd közben sem. Ráadásul hadart is, meg szerintem még tájszólása is volt, és ugye még a szájáról sem lehetett olvasni, teljes volt tehát a megsemmisülés. Előbb-utóbb azért az kiderült, hogy a frissen vásárolt mobil internet stickünkön majd akkor lesz internet, amikor regisztráljuk azt – az interneten. Ekkor már kicsit kiakadtunk és mondtuk, hogy hát tulajdonképpen azért vennénk meg ezt a csodát rengeteg pénzért, mert EGYÁLTALÁN nincs netünk SEHOL. Ez már egy kicsit megérintette őt is, ezért megcsinálta a regisztrációt a saját gépén a boltban. Amúgy rosszul, mert net azóta sincs igazán, és ami néha bejön, az is inkább az internet megcsúfolásának nevezhető, de mindegy. Optimizmusomat jelzi ez a blogbejegyzés is, amit remélem, előbb-utóbb majd fel fogok tudni tölteni.

A lakásról talán ennyit.

 

Az egyetemen már voltunk bent többször is, úgyhogy első benyomások arról is vannak. Maguk az épületek és a felszereltségük szerintem sokkal lepukkantabbak, mint Heidelbergben vagy akár csak a Corvinuson, de persze ettől még történhetnek ott jó dolgok, ez leginkább jövő héten fog kiderülni. Találkoztunk az itteni Erasmus-koordinátorunkkal is, aki egy igazán kedves és igazán segítőkész fiatal oktató, de annyira jellemző valahogy a németekre, hogy pont egy ilyen embert fognak megbízni azzal, hogy külföldi diákokkal foglalkozzon: nem is igazán tud angolul, ráadásul totál pösze és még kicsit neurotikus is, ezért hadar és motyog egyszerre, miközben németül sorolja az adminisztratív kötelezettségeket azoknak a diákoknak, akik szinte egyáltalán nem beszélnek németül... Nem is értem, hogy gondolták.

 

Persze ez még mind semmi a német szintfelmérő tesztet vezető tanárhoz és magához a teszthez képest. Tomival mind a ketten jelentkeztünk év közbeni német tanfolyamra, aminek most volt a felmérő tesztje az egyetemen. A német mint idegen nyelv tanszéket vezető bácsi hosszas, barokk, lehető legtöbb passzív szerkezetet alkalmazó és roppant választékos körmondatokban motyogta el a feladatokat egy teremnyi olyan embernek, akik közül nagyon sokan egy épkézláb mondatot nem tudnak elmondani vagy megérteni németül tapasztalataim alapján. De ez még mind pite volt a teszthez képest. A magnóhallgatás rész egy olyan szöveg volt, ami arról szólt, hogy a növények milyen kémiai anyagokat vesznek föl a környezetükből és hogyan használják fel ezeket a fejlődésükben, egy másik írásbeli feladatban pedig a különböző fizetési módszereket kellett a vizsgázóknak IQ-ból behelyettesíteni egy lyukas szövegbe. Őszintén szólva teljesen meg vagyok döbbenve, hogy a németek mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a német nem mindenkinek az anyanyelve,  sőt, szerintem nem is értik az egész koncepciót. Persze lehet, hogy csak azért vagyok kiakadva ezen, mert anyukám miatt tudom, hogy teljesen kezdőknek is lehet csak angolul órát tartani úgy, hogy meg is értsék és tanuljanak is belőle. Mindenesetre ez így egyszerre teljesen megsemmisítő mindenkinek, aki nem C3-as nyelvtudással érkezett, és szerintem módszertanilag sem teljesen célravezető, de hát senki nem kérdezte eddig a véleményemet ezzel kapcsolatban.

 

Ami a német tanulást illeti egyébként rohamléptekkel haladunk. Én tavaly már kiéltem magamat a német adminisztrációt illetően, ezért most Tomi a soros, és mit ne mondjak, derekasan helyt is áll. Ebben sokat segít az, hogy az emberek rettegő pillantásokkal elmenekülnek, ha valaki angolul próbál szólni hozzájuk, de Tomi is igyekszik a lehető legtöbbet beszélni a lehető legtöbb némettel. Tegnap már érdeklődött a házinénink hogyléte felől is, miután udvariasan beinvitálta a lakásba, beíratott bennünket a könyvtárba, egyedül elment elintézni a mobilnet második etapját, valamint megvásárolta a Castle című krimisorozat második évadját németül, úgyhogy most esténként azt nézzük német felirattal. Szerintem már ilyen rövid idő alatt is rengeteget tanult, és nagyon remélem, hogy az önbizalma is hasonló tempóban fog fejlődni, amit az is indokolna, hogy egy csomó erasmusosnál és egy csomó bevándorolt németnél is jobban beszél már lassan.

 

Apropó bevándorlók: képzeljétek, tegnap voltam próbamunkán egy francia kávézó-pékségben. Nagyon hangulatos kis hely, csupa nagyon puccos süti és pékáru, hatalmas biokávék, kedves vendégek és kedves dolgozók. Mind Kostas, a tulaj, Ioana, a kiszolgáló, és Mackosz (na jó, az ő nevét nem tudom, mert csak brummog, de ő csinálja a szendvicseket), a konyhafiú igazán nagyon aranyosak. Közös bennük, hogy mind görögök, egyikük sem tudja kimondani a „cs” hangot (ez egy „kapucínót” kínáló helyen eléggé vicces), és azt hitték, hogy én német vagyok. Nem tudom, hogy miből gondolták volna, ugyanis én németet még a szolgáltató szektorban egy darabot sem láttam. Aki anyanyelvi is volt, annak is leginkább Özgül volt a neve, ami eléggé sok mindent elmond az itteni viszonyokról.

 

Viszont most megyek, mert a német egység napját mi a tervek szerint tanulással, és nem blogírással ünnepeljük.

 

Puszi!

A bejegyzés trackback címe:

https://bonnbajo.blog.hu/api/trackback/id/tr786755825

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása