Megjöttünk. Tizenhárom órával és 300 euróval később, mint terveztük, de megjöttünk. Előrebocsátanám, hogy nem volt egyszerű, bár a tervek nagyon szépek voltak.

Úgy volt, hogy Pópa hozza Tomit Gödről, felvesznek engem Komáromban, majd pedig Bécsben fölszállunk az egyenesen Bonnba tartó csodálatos Railjetünkre. Addig be is jött a dolog, hogy bejöttek értem Komáromba. De a történet további értelmezéséhez fontos tudni, hogy tegnap volt az évfordulónk (köszönjük), és arra már korábban fény derült, hogy mind a ketten ugyanazt akartuk adni a másiknak: fotóalbumot a közös képeinkből. Felosztottuk ezért egymás között a képeket, Tomi csinált albumot az indiás képekből, én pedig az összes többiből. A terv az volt, hogy Komáromban cserélünk albumot, ott megnézzük és aztán ott is hagyjuk őket, nem cipeljük magunkkal Bonnba. Ez a rész meg is valósult. A probléma ott kezdődött, hogy Tomi a vonatjegyeket is az albumba rakta, nehogy otthon felejtse őket. Én meg kivettem, kiraktam a kanapéra... és aztán elindultam segíteni bepakolni. Aztán beültem és eljöttünk. Az albumokat ott hagytuk, meg a jegyet is.

Már egy órája hasítottunk az autópályán, amikor Tomi megkérdezte, hogy pontosan hova is raktam a jegyet. Én meg nevettem, hogy cukkol. Aztán egy idő után már senki sem nevetett. Az első kijárónál visszafordultunk, én közben mint az őrült próbáltam felhívni valakit otthon, hogy induljanak el ők is a jeggyel... Végül Győrben találkoztak a két irányból száguldó hős szülők, sor került egy gyors jegyátadásra, aztán sarkon fordultunk és döngettünk Bécs felé. Pópa tényleg megpróbált mindent, maga volt a megtestesült jó szándék, de hát az a plusz egy óra nem volt belekalkulálva azért az útitervbe. Természetesen lekéstük a vonatot, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva, de össz-vissz 20 perccel, ami az egészet még sokkal bosszantóbbá tette. Hogy minden sokkal rosszabb legyen, kiderült, hogy még elérhettük volna a saját vonatunkat, ha a Westbahnhofon felszállunk egy másik vonatra, ami ugyanarra tart, csak sokkal gyorsabb, de ez a másik vonat 5 perc múlva indult, nekünk meg még se jegyünk, se a cuccunkat nem hoztuk be... A fennmaradó opció az volt, hogy horribilis áron vettünk jegyet egy éjféli Bécs-München járatra, onnan meg a reggeli München-Köln buszra. Tehát tulajdonképp már este 9 előtt elköltöttük az októberi költségvetésünk felét, de nem csüggedhettünk, mert még megannyi feladat előtt álltunk, többek között meg kellett találnunk a Meiding pályaudvart, ahonnan a következő vonatunk indult. Szerencsére Pópa oda is elvitt bennünket. A pályaudvart körülbelül úgy kell elképzelni mint a Kelenföldit a felújítás előtt: pár vágány a semmi közepén és egy váró a pincében. Inkább úgy döntöttünk, hogy a vonatunkig hátralévő három és fél órácskát egy közeli Mekiben töltjük el. Pópa még oda is segített átcuccolni, aztán magunkra hagyott bennünket. A Meki nagyon szórakoztató volt: csak bevándorlók dolgoztak ott, és a legtöbb vendégnek is szálem alejkummal köszöntek, szóval totál beolvadtunk... majdnem. Akkor még nem is tudtuk egyébként, hogy milyen jó dolgunk volt ott, mert 1) még nem kellett nagy távokat megtenni a fejenként egy bőrönd, hátizsák/sporttáska, kajás zacskó/ágyneműs zsák kombóval 2) volt internet.

Nem sokáig. Kiderült, hogy a 190 eurós vonatjegyünk egy régi balatoni gyors típusú magyar vonatra szólt, ahol a fülkénkben ráadásul két amerikai lány már az igazak álmát aludta az üléseken kinyújtózva. Nem voltak boldogok, amikor felébresztettük őket, de annyira mi sem, hogy az éjszakát teljesen kicsavarodva, a létező legnyomorultabb pozíciókban kellett eltöltenünk meghitt amerikai lábszagban. Szerencsére a reggel hat már a müncheni szélben dideregve talált bennünket, ahol csak három órát kellett elütnünk valahogyan. Tomi eddigre már bicegett, annyira föltörte a lábát az új bakancsa, nekem vízhólyag nőtt a tenyeremre a bőröndöm húzásától, úgyhogy teljesen vert seregnek éreztük magunkat és szerintem nagyrészt úgy is néztünk ki. Felderítettük végül a terepet, felmásztunk az első emeleti váróterembe, ahol már egy csomó szerencsétlen ember aludt – mígnem megjött a pályaudvari biztonsági szolgálat és mindenkinek elkérték a vonatjegyét, akinek meg nem volt, azt kevésbé udvariasan kipenderítették. Nagyon szomorú volt nézni, ahogy egy ilyen kidobott pár többször is visszakúszott a biztonsági őrök háta mögött, aztán a szomorú átfordult kellemetlenbe, amikor megjöttek a rendőrök is és előkerültek – a magyar – személyik. Jobbnak láttuk odébbállni. Ideje is volt, mert szerencsére a müncheni vasútállomás és buszpályaudvar között egy S-Bahn megállónyi távolság van (újabb eurók köszöntek el tőlünk), ráadásul a megállókban se lift, se mozgólépcső nem volt, így Tomi napi edzésprogramja is megvolt, mire fölcincálta a hatalmas bőröndjeinket a lépcső tetejére.

A buszút pompás volt. Az eredeti nyolc óra helyett, hál' Istennek kilenc és fél óráig tartott (tehát hosszabb ideig tartott eljutni Münchenből Kölnbe mint Budapestről Delhibe), és közben igazán átérezhettük, milyen is lehet heringnek lenni egy konzervdobozban. De hogy valami pozitívumot is említsek, a böszme cuccainkat kilenc és fél órán át látnunk sem kellett, mert ott pihentek a csomagtartóban (miután Tomit megfenyegette a buszsofőr, hogy pluszpénzt kell fizetnie, mert túlsúlyosak a csomagjaink).

Fél hétre értünk Kölnbe. Amennyit a buszból láttunk, az alapján nagyon szép és izgalmas városnak látszik, nagyon várjuk, hogy legyen bérletünk és vissza tudjunk menni oda, de hát akkor az elsődleges szempont a hazajutás volt. Végül ezt nyolc órára sikerült is abszolválnunk, innen már csak a pályaudvartól kellett megtalálni a hostelt. Ici-pici metróval (!) jöttünk, ami Bonn szerintem legszürreálisabb részlete, elképesztően retró, azonnal elrepíti az embert a hetvenes-nyolcvanas évekbe, de majd töltök föl képeket a Facebookra, az alapján teljesen érthető lesz a dolog.

A szállásunk szintén maga a csoda. A zöld papagáj nevű kocsmához tartozó néhány igen minimalista szoba egyikében lakunk. A kocsmában kell bejelentkezni, és mivel mi péntek este érkeztünk, rögtön be is mutatkozott nekünk Bonn színe-java. Az ajtóban a kitóduló cigifüstben egy üveges tekintetű nénike fogadott bennünket, aki szemlátomást annyira be volt állva már fél kilencre, hogy arrébb se ment, amikor a két háznagyságú bőrönddel benyomultunk mellette, csak mordult valamit emberinek korántsem nevezhető hangon. Odabent lecsúszott sorozatgyilkosok és utcaseprők vidám és ittas gyülekezete szívta a legrosszabb minőségű cigiket hangulatos nyolcvanas évekbeli német slágerek dallamára. Ez nemcsak, hogy megnyugtató volt, de azzal az érzéssel is eltöltött bennünket, hogy távol az otthontól végre új otthonra találtunk... ja, nem egészen. Ezután kiderült, hogy a szobákban nincs, csak a krimóban van net, majd pedig az, hogy a közös fürdőszoba azt jelenti, hogy a fiúknak és lányoknak is közös, valamint a vécé és a zuhanyzó is közös helyiségben van. Nem olyan meglepő tehát, hogy soha sem lehet lényegében bemenni.

Másnap reggelre azért már nem láttuk olyan elkeserítőnek a helyzetet (főleg, mivel a vendégsereg időközben eltakarodott valahová), egészen addig, míg be nem mentünk a városba. Nem szeretnénk előítéletesek lenni, mert tegnap hétvége is volt, meg még a tanév sem kezdődött el, de egyelőre úgy tűnik, hogy míg maga a város megragadt a nyolcvanas években, a lakók nem, és lassan mindenki elérte a nyugdíjkorhatárt. Abban reménykedünk, hogy kicsit pörgősebb lesz az élet, ha elkezdődik a tanítás. A vészforgatókönyv pedig így hangzik: ha semmi sem lesz eseménydúsabb és izgalmasabb, legalább NAGYON sokat fogunk tanulni. Vagy tévézni. :D

Sok puszi és ne aggódjatok, a nehezét már valószínűleg túléltük.