Újabb kalandok, ezúttal Bonnból

Életképek

2014. november 07. - szijulia

 Elnézést a hosszú hallgatásért – cserébe nem is a magyarázkodással, hanem a legfrissebb eseményekkel kezdem.

 Tegnap tönkretettük egy kislány lelkivilágát. Az egész úgy kezdődött, hogy amikor jöttünk este haza, láttuk, hogy az egész falu ki van világítva, minden ablakban kis mécsesek égnek és minden kertben lámpások vannak. Nagyon szép és hangulatos volt az egész, de ettől függetlenül nem értettük, hogy ezt miért pont kedd este csinálják, hisz a Halloween már elmúlt, az advent meg még nem kezdődött el. Mikor hazaértünk, láttuk, hogy a mi házunk is ki van világítva (egy sor-, vagy társasházban lakunk, nem tudom eldönteni, hogy melyik, de az a lényeg, hogy egy bazi nagy családi ház, aminek van több bejárata és összesen kb. 5 lakás van így kialakítva benne), a szomszédaink, akiket egyébként ki nem állhatunk, helyes kis papír lámpásokat raktak a műanyag, tűzveszélyes kukák tetejére és még a mi ablakpárkányunkat is kidekorálták. Továbbra sem értettük a dolgot, de továbbra is látványosnak találtuk. Aztán egyszer csak csöngettek. Az ajtóban egy nagyon pici kislány állt egy hatalmas lámpással, és mielőtt annyit mondtam volna, hogy heló, már elénekelt egy dalt és aztán nagy, várakozásteljes szemekkel nézett ránk. Egyikünk sem értette, hogy mi van, és nagyon kellemetlen volt az egész. Volt vele két anyukajellegű személy is, és ők is csak így néztek, meg mi is néztünk, és aztán mondtam, hogy nagyon szépen énekel a kislány, és aztán ők mondták, hogy köszi és továbbra sem értett senki semmit. Aztán a Tomi mondta, hogy most biztos édességet kellene neki adnunk, és megkérdeztük, és tényleg! De annyira szürreális, semmi nem volt itthon, csak két punnyadt szilva és egy csilis bab konzerv, meg a Pringle's csipszem (de ez tabu, erről tíz éneklő kislány kedvéért sem mondanék le), úgyhogy mondtuk, hogy nagyon sajnáljuk, tényleg nagyon szép volt, de nem tudunk semmit adni. Az anyukák mondták, hogy semmi baj, tényleg semmi, és elcincálták a kislányt, még mielőtt sírva fakadt volna, ami az arckifejezése alapján amúgy hamarosan várható lett volna. Szerencsére utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy ez az egész (is) valószínűleg a szomszéd hibája, amiért a mi ablakunkba rakta a mécseseket, ezért még utánuk szóltam, hogy próbálkozzanak a szomszédéknál is. Remélem, náluk aztán tényleg volt valami nass.

(Egyébként később, egész konkrétan a Tomi németóráján kiderült, hogy ez egy régi szokás, hogy az ovisok Szent Márton napján egy lámpással körbejárják a környéket és mindenki ad nekik valami finomságot, kivéve persze bennünket. Ha minden igaz, akkor jövő héten maga Szent Márton is meg fog érkezni a bonni főtérre – mi ott leszünk.)

 

Bár én a szomszédokból őszintén szólva semmi jót nem nézek ki. Egy zenész házaspár három gyerekkel, akik közül kettő szerintem maga a sátán megtestesült földi valója. Két – látszólag – nagyon cuki hét évesről beszélünk egyébként, akik szombat reggel már hatkor olyan hisztiket tudnak csapni, hogy döng az egész ház. Szerencsére a szülők egész béketűrőek és ők csak olyan hét fele szállnak be az üvöltözésbe. Gondolom, mivel ők később kelnek, ezért tudnak olyan későig fennmaradni. Legalábbis szinte minden este akkor kezdik el csapkodni a szekrényajtókat, kezdenek el mosni, fúrni (!), amikor mi lefekszünk. Szerencsére a hálószobánknak közös a fala az ő leggyakrabban használt szekrényükkel is, úgyhogy mindig eléggé up-to-date vagyunk, hogy ki mit rakott be épp a szekrénybe meg ilyenek. Ja, és ugye a zenész szülőknek vannak hangszereik is. Én ma reggel egy fület simogató ultramodern, kakofón zongoraszerenádra keltem. Háromnegyed hétkor. Nem biztos, hogy ők fognak a legjobban hiányozni Németországból. (Mert amúgy nemsoká megyünk haza karácsonyozni és vizsgázni, ami egyszerre tölt el bennünket örömmel és rettegéssel.)

 

Amúgy minden oké, bár a múlt héten volt egy kisebb összetűzésünk a törvénnyel. Biciklis vagányok vagyunk ugyebár, és mint ilyenek, miénk a város (akkor is, ha ezt a mocskos gyalogosok, hülye autósok és gyökér motorosok nem hajlandóak elfogadni). Ezért tehát a buszpályaudvaron keresztül szoktunk zúzni, mivel az a legrövidebb út, és ott a legkisebb forgalom is. Mint kiderült, azért, mert amúgy oda tilos behajtani. Erre két rendőr hívta fel a figyelmünket, akik a buszpályaudvar végén vártak bennünket a rendőrautójukon ülve. Már messziről boldogan integettek, de nekem már akkor gyanús lett a dolog, mert nem rémlett, hogy ismernénk egymást. Boldogan jelentették, hogy ez fejenként tizenöt euró lesz, vagyis összesen harminc euró lesz és amikor mondtuk, hogy nincs nálunk annyi pénz, megnyugtattak, hogy kártyával is lehet fizetni. Erre mondtuk, hogy nem értik, mert tényleg nincsen harminc eurónk, se készpénzben, se bankkártyán se sehogy. Én már épp elképzeltem magamat, amint a többi jó arcú, kelet-európai közmunkással együtt a bonni egyetem előtt szedem a leveleket és a kutyaszart narancssárga ruhában, amikor a rendőrök kérdezték, hogy diákok vagyunk-e. Erre csak megszeppenten bólogatni tudtunk. Ez biztos meghatotta őket, mert elengedték a 15 eurót mondván, hogy hónap vége van, ezért megértik. Remegő térdekkel toltuk el a biciklit – képletesen és ténylegesen is, felülni persze egyikünk sem mert ezek után.

 

Korántsem voltak ennyire naprakészek a rendőrök egy másik alkalommal. Épp a könyvtárban ültünk a szokásos helyünkön, a Szipogó Csávó mellett, mikor egyszer csak azt hallottuk, hogy valaki azt üvölti az előtérben: KOMM ZU MIR!!! KOMM ZU MIR!!! De olyan teátrálisan és olyan hangerővel, mintha épp az alvilág minden démonát szólítaná magához. Az illető nyilvánvalóan nem ment oda az üvöltő archoz, mert továbbra is kiabált, de már cifrázta is. Teljes csönd lett a könyvtárban, és azok az emberek, akikben megvan a katasztrófaturizmus hajlama, összegyűltek a lépcső lábánál. Hát bevallom, én is ott voltam, és a következőket láttuk: a bonni egyetemi könyvtár aulájában egy félmeztelen, esővíztől csöpögő testű, kigyúrt, kopasz csávó kergetett körbe-körbe egy kétméteres, szakállas, teljesen szerencsétlen külsejű bevándorló fiút. Egy száznegyven centis japán fiú ugrált közöttük, nyilvánvalóan próbálta visszatartani az üvöltő németet. Teljesen szürreális volt a dolog. Főleg akkor, mikor megunta a „komm zu mir!-t” és már azt üvöltötte, hogy fogja fel a másik, hogy az az ő csaja és hogy ő, mármint az üvöltöző, ugyan most harminchat éves, de ő most khm... anális gyönyörökben fogja részesíteni a másikat. Ő ezt szemlátomást nem akarta, ezért kihívta a rendőröket. Akik nem jöttek ki, csak negyed órával később, mire Komm Zu Mir már visszavette a bőrdzsekijét mezítelen felsőtestére és egy utolsó fenyegető megjegyzést téve a másik anális épségére, távozott a zuhogó esőbe. Nagyon vicces volt az egész, és épp annyira hihetetlen.

 

Ennél már csak az viccesebb, hogy az ember mennyire könnyedén kerülhet a nyomorult helyzetből még nyomorultabba. Mint azt nyilván mindenki tudja, még mindig nem kaptuk meg az erasmusos pénzünket. Ennek az okáról és jövőbeli változásáról eltérő narratívák léteznek. Van az, amely szerint már augusztusban elsikkasztotta a rendelkezésre álló összeget a Corvinus (a híradó és én ezt az álláspontot képviseljük), van, az, amely szerint a két héttel ezelőtti négy napos ünnep miatt van egy kis csúszás az utalásban, de ez legkésőbb holnap megoldódik (ez az Erasmus-iroda álláspontja), és van az, amely szerint a BCE számláján kamatozó pénzecskénket vagy soha nem is fogjuk megkapni, vagy leghamarabb január végén (Tomi álláspontja és számomra is hihető). Na lényeg az, hogy az a pénz még mindig nem jött meg, pedig tényleg azt hittük, hogy végre kicsit kevésbé leszünk szülőkoloncok, de nem. Most már összesen, a kauciókkal együtt négy havi lakbért szurkoltunk le a néninek, ami kis pénzmag ezt túlélte, az Tomi számláján várta a további sorsát. Mígnem egyik nap köddé vált. Konkrétan eltűnt a számláról. Minden, kivéve ezer forintot, ami szerintem csak az irónia kedvéért maradt ott. Tomi persze hívta a bankot, de ők se tudtak semmit mondani, csak azt, hogy tegnap fizettek a kártyájával – ami egyébként egész végig a tárcájában volt. Végül kiókumláltuk, hogy semmi más opció nem lehetséges, csak az, hogy a strassburgi szálloda, ahová a hétvégén mentünk volna, leemelte a pénzt előre. (A foglalást 6 héttel ezelőtt csináltuk, amikor még naivan azt gondoltuk, hogy egyszer majd megengedhetünk magunknak egy 70 eurós  utazást a szomszédba.) Persze se őket, se a szállodafoglalós oldalt nem lehetett elérni, ezért az estét kevésbé nyugodtan, de annál stresszesebben töltöttük. Szerencsére reggel válaszoltak, és tényleg ők voltak, de valahogy annyira tragikomikus volt az egész, hogy tényleg pont most nyúlják le minden pénzünket... Na ja. A szállodát mindenesetre lemondtuk, még mielőtt a szerveinket is kinézik maguknak.

Egyéb hírek: felmondtam. A kávéfőzés így egy három hetes intermezzo az életemben, de annyira nem bánom, mert egyrészt még így sincs elég időm tanulni, másrészt meg az az egyetlen lány is eljött, akivel kellemes volt együtt dolgozni. Így csak Kostas maradt, akit, ha lehet, soha többet nem szeretnék viszontlátni. (Persze attól még a fizetésemet ő is elutalhatná akár)

Ezen kívül soha nem lesz itthon internetünk. Kiderült, ugyanis, hogy Németországban teljesen furán mennek ezek a dolgok. Egyedül a Telekom köthet be bárkihez is telefonvonalat, de minden lakásba csak egyszer kötnek be. Ahhoz pedig, hogy internetet csináljon bármelyik szolgáltató is, használniuk kell a telefonvonalat, amit csak akkor tudnak, ha tudják a telefonszámot. Mivel nálunk már egyszer volt telefon, de Frau Heck nem tudja, hogy mi volt a száma, ezért nem lehet hozzánk internetet bekötni, és soha nem is lehet majd. Szívderítő.

 

Most megyek, mert ugyan történtek még vicces dolgok, de azokat a Tomi nem akarja, hogy megosszam a világgal. Puszkó!

Meg mindig elunk

Sziasztok!
Bocsánat, hogy már egy ideje nem jelentkeztünk, de a mókuskerék kicsit elkapott bennünket. Először is elkezdődött a suli. Hát… az első hét siralmas volt mind a kettőnknek. A hétfőt rögtön egy dupla “Észak-Amerika nemzetközi kapcsolatai” órával indítjuk, ami igazán egyikünket sem érdekel, de muszáj megcsinálnunk a kreditek miatt. A többi diák nem tudjuk, hogy mit keres ott egyébként, valószínűleg sokan terápiás céllal érkeznek, hogy végre valahol meg tudjanak szabadulni a rémisztően ostoba gondolataiktól és közösségben dolgozzák fel az élményt. A tananyag is csupa izgalom, ötödéves koromra nagyjából negyedszerre tanulom újra, hogy mi is az a realizmus a nemzetközi kapcsolatokban. (Nem mintha nem lenne mit polírozni a tudásomon, de azért ennyit még én is tudok.) Tomi ezeket így soha nem tanulta, mégis eléggé biztos vagyok benne, hogy ő jobban ért a témához, mint a tanárunk. És szerencsére mindent nagyon alaposan megbeszélünk többször is, és szerencsére mély megértésről tanúbizonyságot tévő  kérdések is vannak a lelkes tanulóifjúság részéről. Így hétfő délre általában már nincs életkedvünk.
Ekkor átbiciklizünk (! erről majd később) a menzára, amivel tulajdonképpen nagyon komoly probléma nincsen, de néha azért párás szemekkel nosztalgiázunk a heidelbergi menzára gondolva. De valószínűleg velünk van a probléma, mert mi vagyunk túl finnyásak: hisz ha az embert nem zavarja, hogy minden ételnek pontosan ugyanolyan íze van, attól függetlenül, hogy épp hurka vagy pörkölt formáját öltötte is magára, akkor minden a legnagyobb rendben. Itt szeretném egyébként hozzátenni, hogy nagyon azért nem kell aggódni értünk, mert most, hogy elfogyasztottuk Tomi  isteni csirkepaprikását, szerénységem gőzölgő pudingja mellett épp azt várom, hogy Tomi a wokban kisüsse a palacsintákat… Szóval az éhhalál azért korántsem fenyeget. De vissza a sulihoz.
Ebéd után sajnos szétválnak útjaink. Tomi elteker az egyetlen élvezhető órájára, ami az amerikai Republikánus pártról szól, én pedig egész eddig India történetét hallgattam… hát újra, csak most BA szinten. Miután egy órában lezavartuk India egész ókori, középkori és kora újkori történetét, úgy döntöttem, itt az idő új vizekre evezni, és jövő héttől egy MA-s órára fogok járni, aminek az a címe, hogy ”Nők az indiai vallástörténetben”, és  ha minden igaz, akkor genderközpontú történetírásról szól. Ugyanezzel a csoporttal maradok ezután a “Halál az indiai vallástörténetben” órán, ami akár hiszitek, akár nem, halál izgalmas. Az egyik itteni hindi tanár tartja, aki egy szörnyen szeleburdi harmincas lengyel csaj, és a halálról írja a phd-ját. :D Nagyon izgalmas volt a múlt heti óra, Jungról tanultunk, jövő hétre meg a Tibeti halottak könyvét kell elolvasni és megválaszolni a kérdést, hogy mi a közös ebben és az LSD-ben. Egyelőre nem tudom, de lehet, hogy az LSD terén szerzett tapasztalatok hiánya miatt.
Tominak mindeközben egy teljesen szürreális órája van egy bácsival, amely óra elméletileg arról szól, hogy a bácsi az USA külpolitikáját elemzi Európa és a Közel-Kelet irányába, gyakorlatban pedig arról, hogy a bácsi ül az egyik pad tetején és össze-vissza beszél, majd a végén megkérdi, hogy van-e kérdés, amelyekre aztán nem válaszol.
Nekem ezen kívül még két órám van a héten. Kedden megyek hindire, egy másik tanárhoz, aki szintén egy fiatal csaj. Ő is nagyon aranyos, bár kicsit kevésbé zilált. Első héten véletlenül a másodéves csoport órájára mentem be, ami szegényeknek kicsit demoralizáló volt (egy lány odajött utána hozzám, hogy jó lenne, ha többet nem jönnék be, mert még hülyébbnek érzi így magát), ami érthető, mert végülis három évvel többet tanultam már náluk. Ezen a héten már egy másik csoportba mentem, ami tök jó volt. Ők is BA-sok (itt nincs hindi MA, cask szanszkrit, és nekik nem kell hindit tanulni), de fényévekkel jobbak és tök jó beszélgetős óra volt. Itt nem novellaolvasás a fő program, hanem témakörök vannak, mint például múlt héten az egészség, amiről azért kicsit könnyebb mindenkinek beszélni, mint a novella szereplőinek jellemfejlődéséről vagy ilyesmi.
Én ezenkívül szerdán járok még egy órára, ami Irán és Afganisztán történetéről szól, ami szintén nagyon érdekes. Egy középkorú német professzorasszony tartja, aki szerintem nagyon korrekt és jó órákat tart, de hát baromira nem lennék a helyében. Ez a keleti és ázsiás szakok hallgatóinak szóló óra, ergo a hallgatók 95% bevándorló családból származik, és egy csomóan első kézből jobban vágják a dolgokat szerintem, mint a tanár. Előző órán például az iszlám síita ágáról volt szó, ami 10 perc után átment nagyon komoly teológiai vitába, mert elég hamar kiderült, hogy a terem jelentékeny részében hívő szunniták ülnek, akik alapból sem értenek egyet nagyon a síitizmussal… Én leizzadtam volna a tanár helyében, és nem biztos, hogy ő nem tette.
A két héttel ezelőtti német felmérő teszt eredményeképp Tomi jövő héten kezdi meg tanulmányait a B1-es csoportban… én meg nem, mert nekem nincs már csoport. Ebben mondjuk azért nem értek egyet, mert szerintem volna még mit finomitani, de nem bánom, hogy visszakapom a 60 eurómat, szerintem meg fogom találni a helyét.
Főleg, hogy azt hiszem, a pincérnői karrierem nem lesz olyan hosszú életű, mint gondoltam. Vannak problémáim. Ott van elsősorban maga Kostas. Életem legkellemetlenebb pillanatait neki köszönhetem. A dobogó legfelső fokán áll az az élmény, amikor azzal szívatott, hogy aznap 8 órát kell maradnom dolgozni, de én nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél vagy viccel. Ezután mondott valamit, amit még kevésbé értettem, mint egyébként szoktam. Visszakérdeztem, megint elmondta, majd még mindig nem értettem. Többedszerre sem, mire arra a következtetésre jutottam, hogy biztos görögül beszél. Erre mondtam nevetve, hogy bocs, de nem beszélek görögül. Mire ő nem nevetett és mondta, hogy ez nem görög volt, hanem ekes germánsággal  érdeklődött arról, hogy aznap kinek van szülinapja. (Tominak) Na mindegy. Meg egyébként is egy  hatalmas görög macsó, nekem meg itt az ideje belátnom, hogy se ezt nem viselem nagyon jól, se azt, ha valaki állandóan dirigál – már pedig mint főnök, viszonylag jogosan teszi ezt. Emellett a bagetthelyzet is tarthatatlan: hat- vagy hétféle bagettet tartunk, szerintem mindegyik rohadtul tök ugyan olyan, de valami különbség van közöttük, de én ezt képtelen vagyok megjegyezni. Sajnos annyira nem is érint meg a kérdés. Emellett nincs időm létezni, mert hetente háromszor kell mennem 4-5 órára, ami alapvetően nem sok, de ebben annyira elfáradok, hogy semmihez sincs  erőm utána. Ja, és két hete már állandóan rémálmaim is vannak (már amikor tudok aludni egyáltalán) végtelen bagettmezőkről, kávégépszörnyekről és agresszív vendégekről, akiket a végén megfojtok egy papírzacskóval. (True story)
Itthon a helyzet változatlan, leszámítva, hogy új mosógépet köszönthetünk körünkben. Először akartunk mosni itthon, beraktuk az összes szennyesünket, elindítottam a programot… majd nem történt semmi. Gondoltam, hogy megnézem még egyszer, mi újság odabent, kértem Tomit, hogy nyissa ki az ajtaját… Tomi megpróbálta, és azzal az erővel bele is törte a nyitógombot Frau Heck mosógépébe. Egész este a legmélyebb kétségbeesésben izzadtunk itthon, mosógépárakat néztünk a neten és elköszöntünk a kauciónk visszakapásának még a reményétől is. Aztán végül felhívtuk Frau Hecket, aki a legderűsebb hangján mondta, hogy semmi probléma, másnap hoz egy új gépet. És így is történt.
Ezen kívül vettünk magunknak bicókat, hogy ne azzal menjen el a fél életünk, hogy gyalogolunk a vonathoz. Volt az egyetemen használt bicikli vásár a múlt héten, ahol egyetemisták árulták régi biciklijeiket. Mi ezzel szemben egy félreeső sarokban tanyázó idősebb és koszlottabb orosz bácsiktól vásároltuk meg a bicóinkat. Az enyém lila és pink, Tomié egy klasszikusabb fekete, de valószínűleg egyikük sem az előző tulaj jóváhagyásával került hozzánk, legalábbis erre következtetünk abból, hogy mindenki más írt adásvételi szerződést a vásáron, nekünk meg csak a kezünkbe nyomták és kitessékeltek. Ha eltekintünk a ködös eredettől, a bicóink nagyon menők, csak úgy hasítunk mindenhol, és sokkal németebbek vagyunk, mint valaha.  Nincs az a távolság, ami elrettenthetne bennünket immár – leszámítva talán az állomástól hazáig vezető 90 fokos lejtőt, az még mindig kihívások elé állít.
Azt hiszem ez minden mara, maradunk hiveitek, puszi.

N(y)et

No signal

 

Sziasztok!

 

Ma vagyunk itt egy hete, pontosan ennyi ideje nem írtam blogot sem, pedig azóta azért történt egy s más, elhihetitek.

 

Először is vége a zöld papagájkodásnak, tisztes bornheimi polgárok lettünk. Végül semmi más opciónk nem lévén, kibéreltünk egy közvetítőn keresztül egy kis kétszobás lakást Bonn egyik elővárosának az elő-elővárosában. A helyet Bornheimnak hívják, mi ennek a Merten részében vagyunk, ami lényegében olyan, mint Göd: bazi nagy házak a tehetőseknek a természet lágy ölén elérhető távolságban a „nagyvárostól”, leszámítva, hogy itt valahogy természetellenesen sok az alma. Végeláthatatlan almamezők, kis almaszállító traktor-konvojok, egy hatalmas alma-csarnok almakávézóval (halálosan komolyan mondom, Apfelcafe), és a falu a helyi iskolások által készített hatalmas almacsendéletekkel van kidekorálva.

Nagyon szép környék egyébként, és minden reggel alaposan szemügyre is tudjuk venni, mert a vonattól/HÉV-től/villamostól, vagyis a behatárolhatatlan műfajú közlekedési eszköztől számítva a falu legtávolabbi részén lakunk, így garantált a napi 2x25 perc üdítő séta dombnak le, illetve fel.

A lakás szuper, az internetet leszámítva minden megtalálható benne, amire csak szükségünk lehet, a krumplihámozótól a mini-hifin át a vasalóig. Lent van egy kis hálószoba és fürdő, az emeleten meg egy nappali tévé-, és konyhasarokkal. A főbérlő is igazán nagyon aranyos, egy nyugdíjas pszichológusnő, akivel szerintem hatalmas szerencsénk van, mert nagyon korrekt és segítőkész: például lejött értünk kocsival az állomásra, mikor cuccoltunk föl – mondjuk szerintem máig sem értünk volna fel a böszme bőröndökkel, ha nem tett volna így.

Minden csodálatos tehát, leszámítva egyetlen dolgot: az internetet. Sok dolog van ebben a „mai világban”, aminek a létjogosultságáról, szükségességéről lehetne vitatkozni, na már most egy vadidegen helyen, 1500 km-re otthontól, egy idegen egyetemen, idegen tanároknál szemeszterkezdés esetén az internet szükségessége nem tartozik ezek közé a vitatható dolgok közé. Hatalmas szívás volt már az is, hogy a Papagájban nem volt, csak lent a kocsmaablakban (és ott is csak mobilon, mert a gépeinket valamiért nem engedte csatlakozni), de itt meg már nyoma sincs. Szerencsénkre a főbérlő néni ebben is igazán rugalmas, semmi problémája nincs azzal, ha netet köttetünk be. Csak nekünk vannak vele problémáink, de elképesztő mennyiségben. Hosszas érdeklődés és sorban állás után megtudtuk, hogy ami igazán ránk van szabva, az az O2 (első dilemma: O two vagy O zwei? A főbérlőnk sehogy sem ismerte, úgyhogy harmadik opció is létezhet) fiataloknak szóló internet-előfizetése, ami alig pár ezer forint havonta, és bármikor felmondható a szerződés, nem kell évekre hűséget esküdni, mint a Telekomnak (ejtsd Thélékóm). Miután meghánytuk-vetettük a dolgot, másnap visszamentünk, hogy megvegyük ezt a csomagot. Az eladó a maga sármos negyvenes WoW-kocka módján mondta, hogy akkor kérné a német bankszámlánk számát. (Csak később jutott eszünkbe, hogy ez mennyire kísértetiesen is hasonlított arra a delhi esetre, amikor a Tomi megkérdezte a Subway-ben, hogy lehet-e kártyával fizetni, majd az igenlő választól és a bőséges rendeléstől számított két percen belül kiderült, hogy csak indiai kártyával lehet, mire Tomi teljesen kikelt magából és elkezdett üvölteni a cingár pénztárossal, hogy szerinte ő úgy néz-e ki, mint akinek indiai kártyája van. Azóta is emlegetjük szegény gyökeret.)

Na mindegy, Németországban azért ez nem sértés, gondoltuk, átmegyünk a Sparkasséba, nyitunk rögvest egy bankszámlát, ami hál' Istennek diákoknak ingyenes, majd diadalittasan visszamegyünk és végre megvesszük szívünk választott internetét. De. Miután a Sparkasse recepcióján (!) kiálltuk a kilométeres sort, kiderült, hogy csak németországi lakcímigazolással lehet bankszámlát nyitni, amelyet a lakhely szerinti polgármesteri hivatal állíthat ki.

Namármost. Mint említettem, mi nem Bonnban lakunk. Ergo a polgármesteri hivatalunk sem Bonnban van, a Sparkassétól és az O2-től eltérő módon. Elvonatoztunk tehát a világ végére, hogy bejelentkezzünk egy sötétbarna szájkontúr-tetoválású, platinaszőke negyvenes hölgynél, aki engem kétszer is kijavított beszéd közben, viszont születési helyemnek beírta anyukám vezetéknevét (ami előtt a személyi igazolványomon a következő felirat szerepel: Anyja neve/ Mother's name. Vö. Születési hely/ Place of birth). Mint a karikacsapás ment minden, és amikor a végén megkérdeztem, hogy egy bank nincs-e a környéken, akkor volt olyan kedves, és elmagyarázta, hogy a bankok úgy működnek, hogy az ember egy helyen nyit egy számlát, és aztán BÁRHOL, és csillogó szemekkel nyomatékosította, hogy TÉNYLEG BÁRHOL vehet ki pénzt a számlájáról. Gondolom persze, akkor, ha van ott bankfiók vagy ATM, de ezt már bevallom, nem tisztáztuk. Gondolom, nem akarta, hogy a sok új információ túlzottan megterheljen bennünket.

Sajnos ilyen csodálatos bankot nem találtunk a csodálatos Bornheimban, ezért kénytelenek voltunk a friss, ropogós lakcímigazolásunkkal visszavonatozni Bonnba, ahol végül is sikerült megnyitnunk a bankszámlát, amivel már elő tudtunk fizetni a netre. A netre, amit előreláthatólag 4-5 héten belül fognak bekötni hozzánk, de a pontos időpontról e-mailben értesítenek. Megkérdeztem ekkor az eladót, hogy mégis hogyan kellene tudnunk ellenőrizni a mailjeinket, amikor nyilvánvalóan azért fizetünk elő az internetre, mert nincs, de erre csak kedvesen mosolygott és ajánlott egy mobil internet csomagot.

 

Vettünk is, de nem nála, hanem a Thélékómban, méghozzá egy egészen elképesztő eladótól: a srác igazán vidám és jó kedélyű volt, annyira, hogy soha nem hagyta abba az összes fogát mutató mosolygást – még beszéd közben sem. Ráadásul hadart is, meg szerintem még tájszólása is volt, és ugye még a szájáról sem lehetett olvasni, teljes volt tehát a megsemmisülés. Előbb-utóbb azért az kiderült, hogy a frissen vásárolt mobil internet stickünkön majd akkor lesz internet, amikor regisztráljuk azt – az interneten. Ekkor már kicsit kiakadtunk és mondtuk, hogy hát tulajdonképpen azért vennénk meg ezt a csodát rengeteg pénzért, mert EGYÁLTALÁN nincs netünk SEHOL. Ez már egy kicsit megérintette őt is, ezért megcsinálta a regisztrációt a saját gépén a boltban. Amúgy rosszul, mert net azóta sincs igazán, és ami néha bejön, az is inkább az internet megcsúfolásának nevezhető, de mindegy. Optimizmusomat jelzi ez a blogbejegyzés is, amit remélem, előbb-utóbb majd fel fogok tudni tölteni.

A lakásról talán ennyit.

 

Az egyetemen már voltunk bent többször is, úgyhogy első benyomások arról is vannak. Maguk az épületek és a felszereltségük szerintem sokkal lepukkantabbak, mint Heidelbergben vagy akár csak a Corvinuson, de persze ettől még történhetnek ott jó dolgok, ez leginkább jövő héten fog kiderülni. Találkoztunk az itteni Erasmus-koordinátorunkkal is, aki egy igazán kedves és igazán segítőkész fiatal oktató, de annyira jellemző valahogy a németekre, hogy pont egy ilyen embert fognak megbízni azzal, hogy külföldi diákokkal foglalkozzon: nem is igazán tud angolul, ráadásul totál pösze és még kicsit neurotikus is, ezért hadar és motyog egyszerre, miközben németül sorolja az adminisztratív kötelezettségeket azoknak a diákoknak, akik szinte egyáltalán nem beszélnek németül... Nem is értem, hogy gondolták.

 

Persze ez még mind semmi a német szintfelmérő tesztet vezető tanárhoz és magához a teszthez képest. Tomival mind a ketten jelentkeztünk év közbeni német tanfolyamra, aminek most volt a felmérő tesztje az egyetemen. A német mint idegen nyelv tanszéket vezető bácsi hosszas, barokk, lehető legtöbb passzív szerkezetet alkalmazó és roppant választékos körmondatokban motyogta el a feladatokat egy teremnyi olyan embernek, akik közül nagyon sokan egy épkézláb mondatot nem tudnak elmondani vagy megérteni németül tapasztalataim alapján. De ez még mind pite volt a teszthez képest. A magnóhallgatás rész egy olyan szöveg volt, ami arról szólt, hogy a növények milyen kémiai anyagokat vesznek föl a környezetükből és hogyan használják fel ezeket a fejlődésükben, egy másik írásbeli feladatban pedig a különböző fizetési módszereket kellett a vizsgázóknak IQ-ból behelyettesíteni egy lyukas szövegbe. Őszintén szólva teljesen meg vagyok döbbenve, hogy a németek mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a német nem mindenkinek az anyanyelve,  sőt, szerintem nem is értik az egész koncepciót. Persze lehet, hogy csak azért vagyok kiakadva ezen, mert anyukám miatt tudom, hogy teljesen kezdőknek is lehet csak angolul órát tartani úgy, hogy meg is értsék és tanuljanak is belőle. Mindenesetre ez így egyszerre teljesen megsemmisítő mindenkinek, aki nem C3-as nyelvtudással érkezett, és szerintem módszertanilag sem teljesen célravezető, de hát senki nem kérdezte eddig a véleményemet ezzel kapcsolatban.

 

Ami a német tanulást illeti egyébként rohamléptekkel haladunk. Én tavaly már kiéltem magamat a német adminisztrációt illetően, ezért most Tomi a soros, és mit ne mondjak, derekasan helyt is áll. Ebben sokat segít az, hogy az emberek rettegő pillantásokkal elmenekülnek, ha valaki angolul próbál szólni hozzájuk, de Tomi is igyekszik a lehető legtöbbet beszélni a lehető legtöbb némettel. Tegnap már érdeklődött a házinénink hogyléte felől is, miután udvariasan beinvitálta a lakásba, beíratott bennünket a könyvtárba, egyedül elment elintézni a mobilnet második etapját, valamint megvásárolta a Castle című krimisorozat második évadját németül, úgyhogy most esténként azt nézzük német felirattal. Szerintem már ilyen rövid idő alatt is rengeteget tanult, és nagyon remélem, hogy az önbizalma is hasonló tempóban fog fejlődni, amit az is indokolna, hogy egy csomó erasmusosnál és egy csomó bevándorolt németnél is jobban beszél már lassan.

 

Apropó bevándorlók: képzeljétek, tegnap voltam próbamunkán egy francia kávézó-pékségben. Nagyon hangulatos kis hely, csupa nagyon puccos süti és pékáru, hatalmas biokávék, kedves vendégek és kedves dolgozók. Mind Kostas, a tulaj, Ioana, a kiszolgáló, és Mackosz (na jó, az ő nevét nem tudom, mert csak brummog, de ő csinálja a szendvicseket), a konyhafiú igazán nagyon aranyosak. Közös bennük, hogy mind görögök, egyikük sem tudja kimondani a „cs” hangot (ez egy „kapucínót” kínáló helyen eléggé vicces), és azt hitték, hogy én német vagyok. Nem tudom, hogy miből gondolták volna, ugyanis én németet még a szolgáltató szektorban egy darabot sem láttam. Aki anyanyelvi is volt, annak is leginkább Özgül volt a neve, ami eléggé sok mindent elmond az itteni viszonyokról.

 

Viszont most megyek, mert a német egység napját mi a tervek szerint tanulással, és nem blogírással ünnepeljük.

 

Puszi!

Im grünen Papagei

Megjöttünk. Tizenhárom órával és 300 euróval később, mint terveztük, de megjöttünk. Előrebocsátanám, hogy nem volt egyszerű, bár a tervek nagyon szépek voltak.

Úgy volt, hogy Pópa hozza Tomit Gödről, felvesznek engem Komáromban, majd pedig Bécsben fölszállunk az egyenesen Bonnba tartó csodálatos Railjetünkre. Addig be is jött a dolog, hogy bejöttek értem Komáromba. De a történet további értelmezéséhez fontos tudni, hogy tegnap volt az évfordulónk (köszönjük), és arra már korábban fény derült, hogy mind a ketten ugyanazt akartuk adni a másiknak: fotóalbumot a közös képeinkből. Felosztottuk ezért egymás között a képeket, Tomi csinált albumot az indiás képekből, én pedig az összes többiből. A terv az volt, hogy Komáromban cserélünk albumot, ott megnézzük és aztán ott is hagyjuk őket, nem cipeljük magunkkal Bonnba. Ez a rész meg is valósult. A probléma ott kezdődött, hogy Tomi a vonatjegyeket is az albumba rakta, nehogy otthon felejtse őket. Én meg kivettem, kiraktam a kanapéra... és aztán elindultam segíteni bepakolni. Aztán beültem és eljöttünk. Az albumokat ott hagytuk, meg a jegyet is.

Már egy órája hasítottunk az autópályán, amikor Tomi megkérdezte, hogy pontosan hova is raktam a jegyet. Én meg nevettem, hogy cukkol. Aztán egy idő után már senki sem nevetett. Az első kijárónál visszafordultunk, én közben mint az őrült próbáltam felhívni valakit otthon, hogy induljanak el ők is a jeggyel... Végül Győrben találkoztak a két irányból száguldó hős szülők, sor került egy gyors jegyátadásra, aztán sarkon fordultunk és döngettünk Bécs felé. Pópa tényleg megpróbált mindent, maga volt a megtestesült jó szándék, de hát az a plusz egy óra nem volt belekalkulálva azért az útitervbe. Természetesen lekéstük a vonatot, ahogy az a nagy könyvben meg volt írva, de össz-vissz 20 perccel, ami az egészet még sokkal bosszantóbbá tette. Hogy minden sokkal rosszabb legyen, kiderült, hogy még elérhettük volna a saját vonatunkat, ha a Westbahnhofon felszállunk egy másik vonatra, ami ugyanarra tart, csak sokkal gyorsabb, de ez a másik vonat 5 perc múlva indult, nekünk meg még se jegyünk, se a cuccunkat nem hoztuk be... A fennmaradó opció az volt, hogy horribilis áron vettünk jegyet egy éjféli Bécs-München járatra, onnan meg a reggeli München-Köln buszra. Tehát tulajdonképp már este 9 előtt elköltöttük az októberi költségvetésünk felét, de nem csüggedhettünk, mert még megannyi feladat előtt álltunk, többek között meg kellett találnunk a Meiding pályaudvart, ahonnan a következő vonatunk indult. Szerencsére Pópa oda is elvitt bennünket. A pályaudvart körülbelül úgy kell elképzelni mint a Kelenföldit a felújítás előtt: pár vágány a semmi közepén és egy váró a pincében. Inkább úgy döntöttünk, hogy a vonatunkig hátralévő három és fél órácskát egy közeli Mekiben töltjük el. Pópa még oda is segített átcuccolni, aztán magunkra hagyott bennünket. A Meki nagyon szórakoztató volt: csak bevándorlók dolgoztak ott, és a legtöbb vendégnek is szálem alejkummal köszöntek, szóval totál beolvadtunk... majdnem. Akkor még nem is tudtuk egyébként, hogy milyen jó dolgunk volt ott, mert 1) még nem kellett nagy távokat megtenni a fejenként egy bőrönd, hátizsák/sporttáska, kajás zacskó/ágyneműs zsák kombóval 2) volt internet.

Nem sokáig. Kiderült, hogy a 190 eurós vonatjegyünk egy régi balatoni gyors típusú magyar vonatra szólt, ahol a fülkénkben ráadásul két amerikai lány már az igazak álmát aludta az üléseken kinyújtózva. Nem voltak boldogok, amikor felébresztettük őket, de annyira mi sem, hogy az éjszakát teljesen kicsavarodva, a létező legnyomorultabb pozíciókban kellett eltöltenünk meghitt amerikai lábszagban. Szerencsére a reggel hat már a müncheni szélben dideregve talált bennünket, ahol csak három órát kellett elütnünk valahogyan. Tomi eddigre már bicegett, annyira föltörte a lábát az új bakancsa, nekem vízhólyag nőtt a tenyeremre a bőröndöm húzásától, úgyhogy teljesen vert seregnek éreztük magunkat és szerintem nagyrészt úgy is néztünk ki. Felderítettük végül a terepet, felmásztunk az első emeleti váróterembe, ahol már egy csomó szerencsétlen ember aludt – mígnem megjött a pályaudvari biztonsági szolgálat és mindenkinek elkérték a vonatjegyét, akinek meg nem volt, azt kevésbé udvariasan kipenderítették. Nagyon szomorú volt nézni, ahogy egy ilyen kidobott pár többször is visszakúszott a biztonsági őrök háta mögött, aztán a szomorú átfordult kellemetlenbe, amikor megjöttek a rendőrök is és előkerültek – a magyar – személyik. Jobbnak láttuk odébbállni. Ideje is volt, mert szerencsére a müncheni vasútállomás és buszpályaudvar között egy S-Bahn megállónyi távolság van (újabb eurók köszöntek el tőlünk), ráadásul a megállókban se lift, se mozgólépcső nem volt, így Tomi napi edzésprogramja is megvolt, mire fölcincálta a hatalmas bőröndjeinket a lépcső tetejére.

A buszút pompás volt. Az eredeti nyolc óra helyett, hál' Istennek kilenc és fél óráig tartott (tehát hosszabb ideig tartott eljutni Münchenből Kölnbe mint Budapestről Delhibe), és közben igazán átérezhettük, milyen is lehet heringnek lenni egy konzervdobozban. De hogy valami pozitívumot is említsek, a böszme cuccainkat kilenc és fél órán át látnunk sem kellett, mert ott pihentek a csomagtartóban (miután Tomit megfenyegette a buszsofőr, hogy pluszpénzt kell fizetnie, mert túlsúlyosak a csomagjaink).

Fél hétre értünk Kölnbe. Amennyit a buszból láttunk, az alapján nagyon szép és izgalmas városnak látszik, nagyon várjuk, hogy legyen bérletünk és vissza tudjunk menni oda, de hát akkor az elsődleges szempont a hazajutás volt. Végül ezt nyolc órára sikerült is abszolválnunk, innen már csak a pályaudvartól kellett megtalálni a hostelt. Ici-pici metróval (!) jöttünk, ami Bonn szerintem legszürreálisabb részlete, elképesztően retró, azonnal elrepíti az embert a hetvenes-nyolcvanas évekbe, de majd töltök föl képeket a Facebookra, az alapján teljesen érthető lesz a dolog.

A szállásunk szintén maga a csoda. A zöld papagáj nevű kocsmához tartozó néhány igen minimalista szoba egyikében lakunk. A kocsmában kell bejelentkezni, és mivel mi péntek este érkeztünk, rögtön be is mutatkozott nekünk Bonn színe-java. Az ajtóban a kitóduló cigifüstben egy üveges tekintetű nénike fogadott bennünket, aki szemlátomást annyira be volt állva már fél kilencre, hogy arrébb se ment, amikor a két háznagyságú bőrönddel benyomultunk mellette, csak mordult valamit emberinek korántsem nevezhető hangon. Odabent lecsúszott sorozatgyilkosok és utcaseprők vidám és ittas gyülekezete szívta a legrosszabb minőségű cigiket hangulatos nyolcvanas évekbeli német slágerek dallamára. Ez nemcsak, hogy megnyugtató volt, de azzal az érzéssel is eltöltött bennünket, hogy távol az otthontól végre új otthonra találtunk... ja, nem egészen. Ezután kiderült, hogy a szobákban nincs, csak a krimóban van net, majd pedig az, hogy a közös fürdőszoba azt jelenti, hogy a fiúknak és lányoknak is közös, valamint a vécé és a zuhanyzó is közös helyiségben van. Nem olyan meglepő tehát, hogy soha sem lehet lényegében bemenni.

Másnap reggelre azért már nem láttuk olyan elkeserítőnek a helyzetet (főleg, mivel a vendégsereg időközben eltakarodott valahová), egészen addig, míg be nem mentünk a városba. Nem szeretnénk előítéletesek lenni, mert tegnap hétvége is volt, meg még a tanév sem kezdődött el, de egyelőre úgy tűnik, hogy míg maga a város megragadt a nyolcvanas években, a lakók nem, és lassan mindenki elérte a nyugdíjkorhatárt. Abban reménykedünk, hogy kicsit pörgősebb lesz az élet, ha elkezdődik a tanítás. A vészforgatókönyv pedig így hangzik: ha semmi sem lesz eseménydúsabb és izgalmasabb, legalább NAGYON sokat fogunk tanulni. Vagy tévézni. :D

Sok puszi és ne aggódjatok, a nehezét már valószínűleg túléltük.